Dorci cica megmentése
10/04/13 07:53
Dorci cica megmentése
Azért, hogy minden részlet érthető és reményeim szerint élvezhető legyen, néhány előzményt szeretnék megosztani veletek címszavakban:
- A sziklamászás mellett, alkalmanként veszélyes fák alpintechnikával történő visszavágásával, ledarabolásával is foglalkozom.
- Vevőim, mászópartnereim, barátaim tudják, hogy a telefonomat nem kapcsolom ki éjszakára sem.
- Segítségben nem ismerek határt. :-)
- Bár a macskák nem a kedvenceim, minden állatot szeretek.
- Minél nagyobb őrültségnek tűnik valami, annál biztosabb, hogy részt kívánok venni benne.
Tegnap este, komoly elhatározásra jutottam. Fogyás és edzés okán, elkezdtem futni. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, soha nem futottam még. Vagy nem kergettek, vagy aki kergetett, azt inkább bevártam. Mivel nincs benne gyakorlatom, biztosan nem is jól csinálom, nagyon gyorsan és borzasztóan elfáradtam. Zuhanyozás közben már fájdalmaim voltak a combomban, vádlimban, hasamon, mindenütt... Ágyba dőltem és már majdnem elaludtam, amikor megcsörrent a telefonom. Meglepődtem.
Pont éjfél volt és rendkívül ritka, hogy valaki ilyenkor keres. A kijelzőn egy régi, visszatérő vevőm neve volt látható. Lacit komoly, megfontolt, intelligens embernek ismerem, így nem volt kétséges számomra, fontos dolog lehet ami miatt ilyen szokatlan időpontban hív, azonnal felvettem. Első kérdésem így szólt: “szia, ugye nincs baj?” Laci, miután elnézést kért a késői zavarásért, a lényegre tért. Kisebb gondokról beszélt, mint a vállsérülése, ami miatt jelenleg nem tud mozogni, illetve a barátnője cicájának a problémás és sürgető helyzete egy igen magas fa felső ágain... Megkérdezte, tudok-e valakit, aki segíteni tud ilyen szokatlan helyzetben. Meglepte, hogy önnön magamat javasoltam.
Gyors, lényegretörő kérdéseim következtek: Hol van helyileg a cica? Mekkora és milyen állapotú a fa? Milyen magasan van jelenleg a bajbajutott? stb. Eközben már ki is másztam az ágyból és szedegettem elő a ruháimat. Közöltem, azonnal indulok csak felöltözöm és tankolok. (Az autóm folyton tele van felszereléssel, ami kellhet az biztosan benne van.) Kértem, hogy a barátnője számát küldje át sms-ben és már bontottuk is a vonalat. A telefonom éjfélkor csörrent meg, negyed egykor az autómban ültem és indultam.
A megfelelően vidám és ébren tartó ZAZ, francia utcazenész hölgy jellegzetesen kellemes hangjával kísérve rohantam a benzinkútra, majd a megadott település, Csákvár felé. Székesfehérvár-Csákvár útvonal nem nagy távolság, főként úgy, hogy senki emberfia nem jött velem szemben... Húsz perc múlva találkoztam Nórával, az útközben telefonon megbeszélt helyen és követtem a bajbajutott cicához. Első kérdésemre megtudtam, hogy a cicust Dorcinak hívják, a dorombol és a cica szavak mozaikjátékának köszönhetően. Szemrevételeztem az állapotokat.
A fa nagyon nagy, magas és robosztus, viszont van néhány olyan többméteres szakasz, ahol nincsenek ágai, így nehezítve a mászást. Fejlámpám fényénél láttam megcsillanni Dorci szemét a magasban. Lentről nézve úgy 10 méternek saccoltam. Beöltöztem. Statikus kötél, sisak, ipari teljes testhevederzet, kantár, mászógép, ereszkedő eszköz, karabinerek, segédkötél, fejlámpa, kesztyű (a karmolások ellen). Ismeretlen fa, ismeretlen élettani állapotban, eső után, hajnali egykor egy ismeretlen cicával az ágai közt... Nos, bizony igencsak sok az ismeretlen ebben az egyenletben, de imádom a kihívásokat!
Megkezdtem a verbális kapcsolatteremtést az éjszakai ragadozóval, akit most én megmenteni jöttem a saját természetes környezetéből, kilépve a sajátoméból. Furcsa egy fintora a sorsnak, hogy kettőnk közül a cica az, akinek a mászó képességeit irigyelni lehetne, míg én a teljes technikai támogatottság mellett is finoman szólva kezdőnek tűntem azon az éjszakán. A combjaim sajogtak a futás miatt, pedig még csak most kezdődik a mászás.
Volt szerencsém néhány fához, de legtöbb esetben az interakciónk úgy ért véget, hogy leállítottam a láncfűrészemet, miután arasznyi darabokra szabtam a növények óriásait. Erről most le kellett mondanom. Miközben másztam egyre magasabbra és magasabbra, Dorci néha félreértette a mozdulataimat és egyre feljebb kapaszkodott. Láttam, nem fog ez gyorsan megoldódni, ugyanakkor Nóra közölte velem, neki hajnalban már indulnia kell Németországba, ráadásul busszal, tehát időhöz van kötve. Másztam. Fájt minden mozdulat, de másztam... Felküzdöttem magam ameddig csak lehetett, illetve talán egy kicsit feljebb is. :-) A fa, amit másztam nagyon rossz állapotban volt. Rengeteg száraz ág jelezte, nem éppen biztonságos magasra merészkedni. Nagyjából tizenöt méterrel voltam a föld felett, ahol már az ágak bogaraktól és madaraktól lyuggatott állapotban és cseppet sem bizalomgerjesztően meredtek a sötét ég felé. Dorci cica nem menekült tovább. Ennek igen egyszerű oka, hogy az ágak tulajdonképpen elfogytak, legalábbis azok, amelyeket biztonságosnak ítélt meg és volt bátorsága rájuk lépni. Vak sötétben, eső után, nagy magasságban egy száraz, korhadt fán cicának könyörögni és győzködni őt arról, hogy segíteni jöttem, bizony nem könnyű, mivel ő pontosan látta, nekem is elkelne a segítség. Elfáradtam. Nem csak fizikailag, mentálisan is, így egyre nagyobb feladatnak bizonyult, hogy kedves, nyugodt, biztonságot sugárzó hangon mondjam el ezerkettőszáznegyvenötödször is, hogy: “Dorcika, gyere szépen, leviszlek, ne félj kiscica...”
Dorcika nem mozdult, sőt, inkább menekült volna, ha teheti. Dacolva minden ésszerű gondolattal, feljebb másztam... Őrültség volt, de jobb kezemmel nyújtózkodtam a cica felé, miközben a bal kezemmel tenyérnyi darabokban szakítottam le az ágak és a kéreg korhadt részeit. Ekkor elértem Dorci orrát. Megszaglászott, hagyta, hogy az ujjam hegyével megcirógassam az állát, de egy tapodtatnyit sem jött közelebb. Két, pár milliméter vastag gallyacska állta az útját, amit láthatóan nem mert sem jobbról, sem balról kikerülni. Még egy nyújtózkodás, ekkor már recsegtek az ágak, de az ujjam hegyével elértem a két kis pálcikát és letörtem őket. Ugyan az út így már nyitva állt Dorci előtt, hogy közelebb jöjjön, de még nem szánta el magát. A kedve már jobb volt, nem nyávogott és nem félt annyira, sőt egyszer még mosakodni is kezdett. Mikor már a fáradtság miatt hosszú csendes szüneteket is tartottam, egyszer csak csoda történt. Nórának támadt egy ötlete, hogy kapcsoljam le a fejlámpámat, mert lehet, hogy a fény zavarja a cicát. Vagy emiatt, vagy a hosszú órák alatt már megszokta a szagomat Dorci cica, vagy mindezek együtt, közelebb lépett hozzám. Csak a szemem sarkából figyeltem és féltem megmozdulni, nehogy megijesszem... Még egy lépés... Ekkor újra, nagyon halkan beszélni kezdtem hozzá. Bátorítottam, dicsértem! Még egy lépés... Ekkor döntő elhatározást tettem, kinyújtóztam és határozottan megfogtam a nyakát. Nem esett jól sem neki, sem nekem. Sajnáltam, hogy ilyen durván és megalázó módon kell először találkoznunk, mivel első benyomást bizony csak egyszer tehet az ember (és persze a macska is).
Dorci gyönyörű, különlegesen puha bundájú, szürke, kb. fél éves cica. Nyilvánvaló, hogy tapasztalatlansága sodorta ilyen szorult helyzetbe. A lefelé vezető út cseppet sem volt egyszerűbb, mint a felfelé vezető, mivel Dorci nem szeppent meg a történtek miatt. Izgága és játékos, néha pedig támadó viselkedést mutatott. Többször, hosszabb-rövidebb időre meg kellett állnunk, hogy simogatással, becézgetéssel megnyugtassam és biztosítsam afelől, hogy mindez az ő érdekét szolgálja.
Végül a megoldást egy táska hozta. Nem abban volt a megoldás, hanem a táska maga volt az. Két füllel ellátott erős, zárható vászontáska, amibe könnyedén fért bele a cica. Nóra ráerősítette a kötél végére és én felhúztam magunkhoz. Rövid tanakodás után Dorci végül is belátta, jobb lesz neki a szatyorban. Egy karabiner, egy biztos csomó és már liftezett is a sötét mélységbe, ahol aggódó gazdája szeretettel ölelő kezei várták. Visszamásztam, átszereltem. A harminc méteres kötelemet átvetettem egy kevésbé korhadt ágvillán és leellenőriztettem Nórával, hogy mindkét vége éri-e a földet. Szerencsém volt, éppen elegendő lett. Gyors ereszkedés, kötelek és egyéb eszközök összeszedése és irány a kocsi. Bepakoltam, levettem a sisakot, beülőt és ekkor vettem észre, hogy mennyire átáztam. Nem az eső, hanem az izzadság miatt. Nóra főzött egy elképesztően finom teát, amit a konyhában kortyolgattunk el. Dorci eközben önfeledten üldözött egy molylepkét, mit sem törődve a közelmúlt izgalmas eseményeivel. Mosolyt csalt az arcunkra. Most is úgy érzem, mint egész idő alatt. Megérte! Hajnali négy óra van. Indulok haza...
Mojzes Levente
- A sziklamászás mellett, alkalmanként veszélyes fák alpintechnikával történő visszavágásával, ledarabolásával is foglalkozom.
- Vevőim, mászópartnereim, barátaim tudják, hogy a telefonomat nem kapcsolom ki éjszakára sem.
- Segítségben nem ismerek határt. :-)
- Bár a macskák nem a kedvenceim, minden állatot szeretek.
- Minél nagyobb őrültségnek tűnik valami, annál biztosabb, hogy részt kívánok venni benne.
Tegnap este, komoly elhatározásra jutottam. Fogyás és edzés okán, elkezdtem futni. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, soha nem futottam még. Vagy nem kergettek, vagy aki kergetett, azt inkább bevártam. Mivel nincs benne gyakorlatom, biztosan nem is jól csinálom, nagyon gyorsan és borzasztóan elfáradtam. Zuhanyozás közben már fájdalmaim voltak a combomban, vádlimban, hasamon, mindenütt... Ágyba dőltem és már majdnem elaludtam, amikor megcsörrent a telefonom. Meglepődtem.
Pont éjfél volt és rendkívül ritka, hogy valaki ilyenkor keres. A kijelzőn egy régi, visszatérő vevőm neve volt látható. Lacit komoly, megfontolt, intelligens embernek ismerem, így nem volt kétséges számomra, fontos dolog lehet ami miatt ilyen szokatlan időpontban hív, azonnal felvettem. Első kérdésem így szólt: “szia, ugye nincs baj?” Laci, miután elnézést kért a késői zavarásért, a lényegre tért. Kisebb gondokról beszélt, mint a vállsérülése, ami miatt jelenleg nem tud mozogni, illetve a barátnője cicájának a problémás és sürgető helyzete egy igen magas fa felső ágain... Megkérdezte, tudok-e valakit, aki segíteni tud ilyen szokatlan helyzetben. Meglepte, hogy önnön magamat javasoltam.
Gyors, lényegretörő kérdéseim következtek: Hol van helyileg a cica? Mekkora és milyen állapotú a fa? Milyen magasan van jelenleg a bajbajutott? stb. Eközben már ki is másztam az ágyból és szedegettem elő a ruháimat. Közöltem, azonnal indulok csak felöltözöm és tankolok. (Az autóm folyton tele van felszereléssel, ami kellhet az biztosan benne van.) Kértem, hogy a barátnője számát küldje át sms-ben és már bontottuk is a vonalat. A telefonom éjfélkor csörrent meg, negyed egykor az autómban ültem és indultam.
A megfelelően vidám és ébren tartó ZAZ, francia utcazenész hölgy jellegzetesen kellemes hangjával kísérve rohantam a benzinkútra, majd a megadott település, Csákvár felé. Székesfehérvár-Csákvár útvonal nem nagy távolság, főként úgy, hogy senki emberfia nem jött velem szemben... Húsz perc múlva találkoztam Nórával, az útközben telefonon megbeszélt helyen és követtem a bajbajutott cicához. Első kérdésemre megtudtam, hogy a cicust Dorcinak hívják, a dorombol és a cica szavak mozaikjátékának köszönhetően. Szemrevételeztem az állapotokat.
A fa nagyon nagy, magas és robosztus, viszont van néhány olyan többméteres szakasz, ahol nincsenek ágai, így nehezítve a mászást. Fejlámpám fényénél láttam megcsillanni Dorci szemét a magasban. Lentről nézve úgy 10 méternek saccoltam. Beöltöztem. Statikus kötél, sisak, ipari teljes testhevederzet, kantár, mászógép, ereszkedő eszköz, karabinerek, segédkötél, fejlámpa, kesztyű (a karmolások ellen). Ismeretlen fa, ismeretlen élettani állapotban, eső után, hajnali egykor egy ismeretlen cicával az ágai közt... Nos, bizony igencsak sok az ismeretlen ebben az egyenletben, de imádom a kihívásokat!
Megkezdtem a verbális kapcsolatteremtést az éjszakai ragadozóval, akit most én megmenteni jöttem a saját természetes környezetéből, kilépve a sajátoméból. Furcsa egy fintora a sorsnak, hogy kettőnk közül a cica az, akinek a mászó képességeit irigyelni lehetne, míg én a teljes technikai támogatottság mellett is finoman szólva kezdőnek tűntem azon az éjszakán. A combjaim sajogtak a futás miatt, pedig még csak most kezdődik a mászás.
Volt szerencsém néhány fához, de legtöbb esetben az interakciónk úgy ért véget, hogy leállítottam a láncfűrészemet, miután arasznyi darabokra szabtam a növények óriásait. Erről most le kellett mondanom. Miközben másztam egyre magasabbra és magasabbra, Dorci néha félreértette a mozdulataimat és egyre feljebb kapaszkodott. Láttam, nem fog ez gyorsan megoldódni, ugyanakkor Nóra közölte velem, neki hajnalban már indulnia kell Németországba, ráadásul busszal, tehát időhöz van kötve. Másztam. Fájt minden mozdulat, de másztam... Felküzdöttem magam ameddig csak lehetett, illetve talán egy kicsit feljebb is. :-) A fa, amit másztam nagyon rossz állapotban volt. Rengeteg száraz ág jelezte, nem éppen biztonságos magasra merészkedni. Nagyjából tizenöt méterrel voltam a föld felett, ahol már az ágak bogaraktól és madaraktól lyuggatott állapotban és cseppet sem bizalomgerjesztően meredtek a sötét ég felé. Dorci cica nem menekült tovább. Ennek igen egyszerű oka, hogy az ágak tulajdonképpen elfogytak, legalábbis azok, amelyeket biztonságosnak ítélt meg és volt bátorsága rájuk lépni. Vak sötétben, eső után, nagy magasságban egy száraz, korhadt fán cicának könyörögni és győzködni őt arról, hogy segíteni jöttem, bizony nem könnyű, mivel ő pontosan látta, nekem is elkelne a segítség. Elfáradtam. Nem csak fizikailag, mentálisan is, így egyre nagyobb feladatnak bizonyult, hogy kedves, nyugodt, biztonságot sugárzó hangon mondjam el ezerkettőszáznegyvenötödször is, hogy: “Dorcika, gyere szépen, leviszlek, ne félj kiscica...”
Dorcika nem mozdult, sőt, inkább menekült volna, ha teheti. Dacolva minden ésszerű gondolattal, feljebb másztam... Őrültség volt, de jobb kezemmel nyújtózkodtam a cica felé, miközben a bal kezemmel tenyérnyi darabokban szakítottam le az ágak és a kéreg korhadt részeit. Ekkor elértem Dorci orrát. Megszaglászott, hagyta, hogy az ujjam hegyével megcirógassam az állát, de egy tapodtatnyit sem jött közelebb. Két, pár milliméter vastag gallyacska állta az útját, amit láthatóan nem mert sem jobbról, sem balról kikerülni. Még egy nyújtózkodás, ekkor már recsegtek az ágak, de az ujjam hegyével elértem a két kis pálcikát és letörtem őket. Ugyan az út így már nyitva állt Dorci előtt, hogy közelebb jöjjön, de még nem szánta el magát. A kedve már jobb volt, nem nyávogott és nem félt annyira, sőt egyszer még mosakodni is kezdett. Mikor már a fáradtság miatt hosszú csendes szüneteket is tartottam, egyszer csak csoda történt. Nórának támadt egy ötlete, hogy kapcsoljam le a fejlámpámat, mert lehet, hogy a fény zavarja a cicát. Vagy emiatt, vagy a hosszú órák alatt már megszokta a szagomat Dorci cica, vagy mindezek együtt, közelebb lépett hozzám. Csak a szemem sarkából figyeltem és féltem megmozdulni, nehogy megijesszem... Még egy lépés... Ekkor újra, nagyon halkan beszélni kezdtem hozzá. Bátorítottam, dicsértem! Még egy lépés... Ekkor döntő elhatározást tettem, kinyújtóztam és határozottan megfogtam a nyakát. Nem esett jól sem neki, sem nekem. Sajnáltam, hogy ilyen durván és megalázó módon kell először találkoznunk, mivel első benyomást bizony csak egyszer tehet az ember (és persze a macska is).
Dorci gyönyörű, különlegesen puha bundájú, szürke, kb. fél éves cica. Nyilvánvaló, hogy tapasztalatlansága sodorta ilyen szorult helyzetbe. A lefelé vezető út cseppet sem volt egyszerűbb, mint a felfelé vezető, mivel Dorci nem szeppent meg a történtek miatt. Izgága és játékos, néha pedig támadó viselkedést mutatott. Többször, hosszabb-rövidebb időre meg kellett állnunk, hogy simogatással, becézgetéssel megnyugtassam és biztosítsam afelől, hogy mindez az ő érdekét szolgálja.
Végül a megoldást egy táska hozta. Nem abban volt a megoldás, hanem a táska maga volt az. Két füllel ellátott erős, zárható vászontáska, amibe könnyedén fért bele a cica. Nóra ráerősítette a kötél végére és én felhúztam magunkhoz. Rövid tanakodás után Dorci végül is belátta, jobb lesz neki a szatyorban. Egy karabiner, egy biztos csomó és már liftezett is a sötét mélységbe, ahol aggódó gazdája szeretettel ölelő kezei várták. Visszamásztam, átszereltem. A harminc méteres kötelemet átvetettem egy kevésbé korhadt ágvillán és leellenőriztettem Nórával, hogy mindkét vége éri-e a földet. Szerencsém volt, éppen elegendő lett. Gyors ereszkedés, kötelek és egyéb eszközök összeszedése és irány a kocsi. Bepakoltam, levettem a sisakot, beülőt és ekkor vettem észre, hogy mennyire átáztam. Nem az eső, hanem az izzadság miatt. Nóra főzött egy elképesztően finom teát, amit a konyhában kortyolgattunk el. Dorci eközben önfeledten üldözött egy molylepkét, mit sem törődve a közelmúlt izgalmas eseményeivel. Mosolyt csalt az arcunkra. Most is úgy érzem, mint egész idő alatt. Megérte! Hajnali négy óra van. Indulok haza...
Mojzes Levente